A Mentőangyalok látogatása

Vendel 2. születésnapján különleges meglepetésben volt részünk:

Utószó és mosoly

Utószó gyanánt muszáj egy pár szót ejteni a PIC személyzetéről: nővérekről és orvosokról.

A fenti történetet nyilvánvalóan olyan szemmel írtam, ahogy egy gyermekéért aggódó anya látja, értékeli a körülötte zajló dolgokat. A sok kellemetlenség, kínzás, fájdalom és gyötrődés sajnos mind-mind szükséges és elkerülhetetlen rossz volt, és abból adódtak, hogy Vendel óriási komplikációk között és korábban született. Beteg volt, gyógyítani kellett. S ez sajnos nem történhet idilli körülményei között egy légzészavaros koraszülött esetében.

A Péterfy Kórház Újszülött Intenzív Osztályán dolgozó összes orvosról és nővérről (kivéve a főnővért, de ő szerencsére sosem volt a babák között) csakis a legnagyobb tisztelettel tudok beszélni. Messzemenő emberséggel és empátiával kezelték a helyzeteket, mindent megtettek a babákért, a gyógyulásért, az anya-gyermek kapcsolat körülményekhez képest maximum kibontakozásáért, ésszerű határokon belül rugalmasan is alkalmazkodtak az igényekhez, és minden támogatást megadtak nekünk, szülőknek.

… és a poénok, hogy ne maradjanak le, mert persze nevetni MINDIG lehet:

Szülés másnapján délután, amikor kínlódom fel magam az ágyban, és küzdök az ülő helyzetért, amit sikerül végre elérnem, mondom:

-          „De legalább nem vágták fel a seggem!”

-          „Még hogy nem ér semmit a gátmasszázs!”- mondta Peti.

 (Arra utalt, hogy én – spontán szülésre készülve – a majdani gátvédelem érdekében bőszen végeztem otthon a gátmasszázst, azonban voltak olyan vélemények, hogy a terhesség alatt alkalmazott gátmasszázs nem ér semmit, semmivel sem járul hozzá a gátvédelem sikeréhez.)

Szintén szülés utáni napon történt, a közérzetem a béka segge alatt volt, és kb. úgy is néztem ki, mint aki a halálból menekült. Krétafehér voltam, borzasztóan fel voltak dagadva a végtagjaim, dagadt volt az arcom, nagy volt a hasam, rajta egy kb. 28 centis vágással bekötve, katéter lógott belőlem, két branül a kezemben, alvadt vér éktelenkedett rajtam mindenhol, a hajam cafatokban, óriási betét a lábam között. És kb. utolsó sorban a teljes alkarom befeketedett/belilult attól a küzdelemtől, amit a mentősök végeztek, míg vénát nem találtak. Peti engem nézve megszólal:

„Ne hozzak valami kenőcsöt a karodra?” :D:D

(mintha ez lett volna az egyetlen „szépséghibám!”, mintha nem néztem volna ki amúgy is úgy, mint Frankenstein unokája)

Talán az ottlétem alatt a legviccesebb sztori akkor történt, amikor a Mama Szobában pár nap után új szobatársat kaptam, Szandra személyében. Nagyjából elmondtam neki, mi hogy működik, milyen szabályok vannak, majd odaadtam neki a TV távirányítóját, mondván, hogy én úgy sem nézek TV-t, de ő nyugodtan tévézzen bármikor, amikor csak akar. Kérdezte, hogy miért nem nézek TV-t. Mondtam, hogy mert semmilyen értelmes dolog nincs a TV-ben, amit érdemes lenne megnézni. Otthon sem nézünk TV-t – fejtegettem tovább. Azt az egy-két műsort pedig, ami esetleg érdekel, azt le szoktuk tölteni, és egyben, megszakítások nélkül megnézzük a számítógépen. Mert ha van is véletlenül normális műsor, az is nézhetetlen: szanaszét van szabdalva a reklámszünetek miatt.

Később beszélgettünk, egymásról érdeklődtünk, megkérdezte, mivel foglalkozom. Elmondtam neki, majd én is megkérdeztem, mivel foglalkozik. És válaszolt:

-          Én az RTL Klubnál dolgozok.

-          És mit csinálsz az RTL Klubnál?

-          Reklámos vagyok.

Megemlítendő még a PIC főnővére (akit magamban csak „Főnéninek” hívtam a Száll a kakukk fészkére c. könyv főnővére után szabadon), akihez hasonlóval még nemigen találkoztam. Nem volt elég, hogy mindenkivel bunkó volt, nővérekkel, orvosokkal, de a Mama Szobás anyákkal olyan stílust engedett meg magának, mint a legostobább pedagógusok egy diáktáborban a legcsintalanabb gyerekekkel szemben.  Képes volt úgy ordítani velünk, betegekkel, mintha vásott, engedetlen kölykök lennénk.

Véletlenszerűen be-benyitott a szobákba „ellenőrzés” címén, és aztán mindenért kiabált, de szó szerint mindenért, azért is, hogy miért van ásványvíz az asztalon, meg miért nem üres az éjjeliszekrény teteje, miért teszünk rá dolgokat.

A non plus ultra akkor történt, amikor fejés után nyitott be a szobába (különben akkor sem zavartatta magát, amikor fejéskor lábatlankodott), és éppen tettem el a tejet a hűtőbe. Ránézett az ágyamra, ahol ott voltak a melltartóbetéteim, amiket fejés közben kivettem a melltartómból. Erre elkezdett ordítani, hogy milyen undorító dolgot csinálok, odateszem az ágyra a melltartóbetétet, aztán ráülök majd a piszkos seggemmel, és visszateszem a melltartómba a mellemhez, és azt a mellemet meg odaadom a gyereknek.

Na akkor már úgy gondoltam, hogy kinyitom a számat, és megsemmisítem ezt a kivagyi nyanyát - amit különben erőfeszítés nélkül meg tudtam volna bármikor tenni - , de annyira szinten aluli volt a stupidsága, hogy nem tudtam felszívni magam rajta, nem tudtam felkapni rajta a vizet. J Szóval nyitottam a számat, hogy okozzak neki minimum pár rossz éjszakát egy beszólással vagy egy agyvérzést, de ránéztem az oktondi fejére, és arra gondoltam, hogy mekkora hülyeséget mondott az imént, és kitört belőlem a nevetés, és belenevettem a arcába. J

(Érdekes egyébként, hogy mennyire egyenlőek lesznek az emberek egy ilyen helyzetben, a Főnéninek mindenki csak egy rossz beteg volt, aki vét a házirend ellen, korra, nemre, iskolázottságra, bármire való tekintet nélkül. És ami főként érdekes volt, az az, hogy a legtöbben tartottak ettől az ostoba, üres tekintetű, nevetségesen fontoskodó, sulykot rendszeresen elvető nőtől, amivel aztán csak tovább növelte vélt és valós hatalmát)

És az utolsó:

Miután kikértem magamnak azt, hogy azért kellene bent maradnunk még Vendellel a kórházban, mert csúnyán sebes az orra, és kenegetni kell, és pufogtam azon, hogy tán csak én is be tudom kenni a saját gyerekem orrát Neogranormonnal, nem kell ahhoz kórházban lenni stb, stb…

Szóval miután haza is engedtek a háborgásom folyományaként, itthon napok teltek el úgy, hogy amikor végeztünk Petivel a gyerekek körüli esti teendőkkel, majd mi is lefeküdtünk, valamelyikünk mindig megkérdezte:

„Te, bekentünk mi ma Vendel orrát?

Én biztos nem.

Én sem”

:D

Elérkezett!

Tudtam, hogy ez a hazaadás előtti utolsó stáció. Innen már csak haza mennek a babák. J Irtó türelmetlen lettem. Főleg, hogy pénteki napon történt mindez, és utána hétvége jött. Iszonyúan bíztam benne, hogy a hétvégére haza mehetünk. De közben irtó ideges voltam, hogy nehogy valami közbejöjjön. Már a műszakváltós nővér is megkérdezte viccesen, hogy „Vendel még mit keres itt?”. De sajnos a nagyvizit azt a döntést hozta, hogy olyan csúnya az orra, hogy még maradnia kéne hétfőig. Nem értettem, miért, hiszen csak annyi volt a kezelés hogy Neogranormonnal kenegetni kellett az orrát, ráadásul én kenegettem neki 3 óránként, amikor látogattam….

Szombat reggel a váltós nővérrel beszélve ennek hangot is adtam, aki azt mondta, hogy megpróbál beszélni az ügyeletes orvossal, hátha mégis haza mehetünk.

A szobámban ücsörögtem az ágyamon. A szobatársammal beszélgettem, aki még a küzdelem közepén tartott. Nem voltam már összeomolva, nem volt könnyes a szemem. Izgultam, mert tudtam, hogy napok kérdése és hazavihetjük a fiamat. Egyszer csak nyílt az ajtó és a nővérke jött be mosolyogva, majd azt mondta:

„Akar valami jó hírt hallani?” Igen, suttogtam. „Haza mehetnek!”

Szinte megszédültem a hírtől. Szinte szédültem a szabad levegőtől (12 napja nem voltam a kórház zárt ajtaján kívül), ahogy Vendelt vittük végre a kórház előtt parkoló autóhoz, szinte szédültem a forgalomtól, ahogy az autóban utaztunk haza, és valóban megszédültem az anyukámékkal együtt haza érkező Lili puha ölelésétől és csicsergő hangjától: „Vendel hooooool van?”

Vendel az ágyában van. 12 nap után, születési súlyát majdnem visszanyerve, egészségesen hazaérkezett. És békésen alszik a SAJÁT ÁGYÁBAN.

A tökéletes együttműködés

Ekkor már minden alkalommal én etettem (immár cumisüvegből), és tettem tisztába, és én mértem le, mennyit evett. És amikor már nem volt cső az orrában, megpróbálhattam szoptatni is. Nemigen ment szegénynek, de legalább mellen lehetett. Bár igen gyorsan rosszul lett a kabinoxigén nélkül, de amint jelezni kezdett a gépe, azonnal rátettem az arcára az oxigénmaszkot, amitől rögtön felszökött újra a szaturációja. Persze nem volt jó őt így látni, tudni, hogy még mindig beteg, hogy gyakorlatilag oxigén nélkül még mindig megfulladna, de már nagyon-nagyon sokat haladtunk, és próbáltam erre koncentrálni. Az orra nagyon-nagyon csúnya volt, és csúnyán váladékozott, így az evések előtt le kellett szívni, ami nagyon fájt neki, de ez még mindig kevesebb kínzás volt, mint ha állandóan cső lenne az orrában.

Hagytam neki időt a kabinoxigénhez akklimatizálódni, nem siettettem őt. Majd megkértem, hogy most már szép nagyokat lélegezzen, teljes tüdőfelülettel, szívjon annyi oxigént, amennyit tud, és akkor már nem lesz szüksége egyáltalán plusz oxigénre, és akkor már nagyon közel kerülünk a célhoz, és haza vihetjük.

A következő reggel azzal fogadtak, hogy elfordul a kabinoxigéntől (egy oxigén maszk volt betéve, amin keresztül fújták az inkubátorba az oxigént), nem igényli azt, a lehető legtávolabb helyezkedik a maszktól, holott eddig rá volt cuppanva.

Kivettem szeretgetni, szopizni, és egyetlen egyszer sem riasztott a pulzoximéter, gyönyörűen szaturált, irtó büszke és hálás voltam. Aznap az összes látogatás így telt, másfél órákat volt a kezemben, s egyszer sem lett rosszul. De még nem merték lekapcsolni az oxigénjét, csak két nap múlva. De Ő addig is stabilan bizonyította mennyire stramm gyerek, soha többé nem csipogott a gépe…. J Lekapcsolták az oxigént, és kikerült az inkubátorból. A világ legboldogabb embere voltam.

Közben áttértünk a következő feladatra: most, hogy már rendben van a légzés, eleget kéne enni, el kell kezdeni hízni, és akkor megszabadulhatunk attól a fránya infúziós táplálástól.

Már szinte meg sem lepődtem annyira, de ahogy ezt megbeszéltem vele, előírt adagján felül teljesített az evésben, és onnantól kezdve minden egyes etetésnél minimum az előírt adagját megette, de inkább túlteljesítette. Villámgyorsan hízni kezdett. Az infúziót szép lassan csökkentették, már nem ment egész álló nap, aztán már csak naponta pár órát és még kevesebbet, majd az orvos megállapította, hogy nincs többé szüksége az infúziós erősítésre. A branül még két napig benne volt, arra az esetre, ha visszaesne a táplálkozási kedve, de én akkor már biztos voltam benne, hogy nem fog, mert megbeszéltem vele. Hiszen meg akartuk szabadulni a branültől is, hiszen meg akartunk gyógyulni, hiszen haza akartunk menni.

És így is lett, kivették a branült. Még akkor utoljára végignéztem, ahogy a hajas fejbőréről tépik le a ragtapaszt, és ő keservesen sír. L

De utána már nem volt cső, nem kellett szenvednie, nem kellett hímes tojásként hozzányúlnom, már csak a pulzoximéter volt a lábán, de az nem fájt neki, és bármikor lecsatolhattam róla, amikor ki akartam venni. Lehetett „gyömöszölni” Őt, anélkül, hogy kicsúszna valami, megszúrná valami, csipogni kezdene valami. És ettől a ponttól kezdve Vendel fürdetésében is közreműködhettem esténként.

Egy-két nap múlva, mivel gyönyörűek voltak a szaturációs értékei is, levették róla a pulzoximétert is, s már csak légzésfigyelő volt az ágyában.

Az erő

Aznap Peti javasolt valamit: olyan erős a kapocs köztünk, beszéljem meg Vendellel, hogy mit kell tennie azért, hogy könnyebb legyen neki, hogy minél hamarabb vége legyen a megpróbáltatásainak, és hogy haza mehessünk.

És azt kérte még, hogy próbáljak meg pihenni. Bármi áron, mert ki kell jönnöm a gödörből.

És volt még egy dolog. Marcsi barátnőm nagyon tapintatosan nem akart telefonokkal zargatni, azonban éppen ekkor mégis felhívott, hogy érdeklődjön. Ő volt az egyetlen, akinek felvettem a telefont. De persze nem tudtam nem sírni, amikor Vendel hogylétéről meséltem. És Marcsi azt mondta nekem, hogy minden jól fog menni, és én is bírni fogom, mert nagyon erős vagyok.

És akkor megéreztem, hogy tényleg erős vagyok. El kellett döntenem, hogy erős leszek. Nem volt más választás. És én eldöntöttem.

És Peti tanácsát is megfogadtam. Mindkettőt. Peti este 10-kor még egyszer „beszökött” hozzám, az esti, fél 10-es látogatás után, hogy sírhassak a vállán. De utána lefeküdtem, és úgy aludtam el, hogy arra gondoltam, Peti ott van mellettem, és hozzá bújok. Megbeszéltük, hogy ő is így fog lefeküdni, erre gondol majd, és akkor egy picit tényleg olyan lesz, mintha a helyünkön lennénk: egymás mellett.

És aznap éjjel nem keltem fel fejni. Egyszer sem. (Vendelnek volt bőven leadva anyatej, annyi volt csak a következménye az éjszakai nem-kelésemek, hogy aznap éjjel akkor nem frissen fejt tejet kapott, mint máskor mindig, hanem korábban leadottat). Bár a szobatársam fejt éjjel kétszer is, és a szobába behallatszódtak az osztályról a gépek csipogásai, riasztásai, és arra is felébredtem, hogy új babát hoz a Cerny mentő, és az anyuka zokog a folyosón. És reggel fél hatkor már keltem, hogy menjek Vendelhez, de összességében lényegesen többet tudtam pihenni, mint odáig bármelyik éjszaka. Kora reggel már hívott is Peti, és megnyugodva hallotta a hangomon, hogy kicsit jobban vagyok.

És Vendelnek innentől kezdve nem csak a világ és az élet szépségeiről és a családról, otthonról meséltem, hanem mindig elmondtam pontosan, hogy mit kell tennie. Megkértem arra, hogy javítsa a szaturációját, hogy kevesebb oxigénnel is beérje, és elkezdhessék lejjebb venni a garatoxigént, mert csak így kerülhet ki a cső az orrából.

Láss, csodát, másnapra MEGCSINÁLTA! Apró lépésekben haladtunk, nem akartam túl sokat kérni, de minden nap kértem tőle valamit, amit másnapra megcsinált!!! Fokozatosan csavarták lejjebb az oxigént. És amikor azt mondtam neki, hogy most már cső nélkül is fog tudni rendesen lélegezni, másnap arra mentem be, hogy a kis sebes orrocskája szabadon gyógyul, mert kivették a csövet és már csak kabinoxigént kap (az inkubátorban keringetnek oxigént). Hihetetlen volt az egész, mert mindig szó szerint azt és annyit tett meg, amit kértem tőle. Határtalanul boldog voltam. 

"...köröskörül vastőrökül..."

Elmondhatatlanul fáradt voltam, a fizikai regenerálódásra semmi időm nem jutott, annak ellenére, hogy nagyon sokat kellett volna pihennem a vérveszteség miatt, hiszen a transzfúzióval csak a közvetlen életveszély elhárításához szükséges vért kaptam meg, a többi a saját regenerálódásomra volt bízva. De a napjaim nem álltak másból, mint a PIC-es látogatásokból és a fejésekből. A látogatási idő kapcsán egyre több rugalmasságot engedtek, nem ritkán másfél órákat is Vendelnél voltam, és mivel ciciből etetni ez idő alatt nem tudtam, a fejések a Vendellel eltöltött látogatási idők után következtek. Mire végeztem, lassan a következő látogatásra készülhettem, közben még alap fizikai szükségletek (evés, ivás, zuhanyzás) kielégítésére volt éppen csak időm (ha látogatóm jött hozzám, akkor ezekre sem), alvásra, pihenésre pedig semmi.

A fizikai közérzetem a melleim túltelítődései is negatív irányban befolyásolták, akárcsak Lilivel, most is iszonyúan megszenvedtem. Rettenetes fájdalmaim voltak, a mellem gyulladt, sebes, vörös és nagyon-nagyon fájdalmas volt, kősziklaként megkeményedett, nagyon csúnyán ödémás lett a mellbimbóm (szintén a túltelítődés miatt), így a fejés irtózatos fájdalmakkal járt, és semennyi megkönnyebbülést nem hozott. A szoptatási tanácsadó is csak szívből sajnálni tudott, segíteni nemigen, mondván, hogy ilyen mértékű túltelítődést nagyon ritkán látni. Literszám hordtam a tejet már akkor is a PIC-re, amikor még Vendel adagja 10-15 ml volt. De a melleim ugyanolyan kemények és fájdalmasak maradtak.

A lelkemben lévő káosz azonban messze meghaladta a fizikai állapotom ramatyságát: rettenetesen hiányzott Lili, a szívem szakadt meg, amikor rá gondoltam, hogy milyen zaklatott volt, amikor elhozott a mentő, milyen rossz lehet neki egy hete nélkülem, mik járhatnak a kis fejében, de a szívem szakadt meg Vendelért is, akihez közelebb voltam ugyan, de akitől szintén el voltam szakítva.

 És akkor jött a kegyelemdöfés.

Már több alkalommal mondták korábban, hogy Vendelnek nagyon gyengék a vénái, és sajnos minden nap eldurran neki az, amibe az infúziót kapja, s minden nap újat kell neki szúrni, ami nagyon nehéz, amivel nagyon megszenvednek. Mindezt azért mondták el nekem több alkalommal is, hogy vigyázzak nagyon a branüljére – ami tényleg mindig más helyen volt a kis testén – amikor kiveszem az inkubátorból. Vigyáztam is mindig nagyon, de (szerencsére) az elmondottakba nem gondoltam bele.

Aztán az egyik alkalommal, amikor Vendelhez mentem, meglátogatni/megetetni őt, az orrom előtt becsukták a PIC ajtaját. Csodálkoztam, hiszen látogatási idő volt, olyankor sosem zárják be az ajtókat az anyukák elől. Benéztem az ablakon, és láttam, hogy vannak benn anyák. Szóval nem vizit van, mert akkor a bent lévőket is kiküldték volna. Aztán meghallottam, hogy egy baba szívettépően, keservesen sír. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megismerjem a saját gyerekem hangját. Úgy sírt, teljes erejéből, teli torkából, aminél jobban egy baba nem tud sírni, aminél keservesebbet nem lehet elképzelni. Iszonyú volt hallgatni, kővé dermedtem, el sem tudtam képzelni, mi lehet vele, de az azért gyorsan leesett, hogy direkt zártak ki, látták, hogy itt vagyok, és bármi történik bent, nem akarják, hogy lássam. 200 lett a vérnyomásom, Vendel sikított és visított, és én elkezdtem zihálni, és alig kaptam levegőt, zokogni kezdtem és dübörögni az ajtón. „Egy kis türelmet kérünk, Anya, éppen vénát szúrunk!”- szóltak ki a zárt ajtón keresztül. 10 azaz tíz hosszú percen keresztül hallgattam a folyosón a gyerekem kínok közti visítását, ordítását, miközben kínomban fel-alá futkostam a folyosón, ököllel dübörögtem az ajtón, zokogtam és könyörögtem, hogy engedjenek be hozzá. Támasza akartam lenni a nehéz helyzetben, a karomban akartam tartani, vele akartam lenni akkor is, amikor bántják. És nem lehetett, mert nem engedték. Nagyon-nagyon hosszú idő múlva kinyílt az ajtó, hogy most már bejöhetek. Hangosan sírva estem (csak szavakkal) a nővéreknek, hogy hogyan képzelik, hogy szándékosan kizárnak, az én gyerekem van bent, nem az övéké, jogom van megvédeni, megvigasztalni őt. Hangosan, hisztérikusan zokogtam, alig bírtam beöltözni, hogy bemehessek Vendelhez, annyira remegtem. A nővérek azonnal nyugtatgatni próbáltak, hogy elég az, amin keresztül mennek az anyák, higgyem el, az ilyen dolgokat jobb, ha nem látom, nagyon nehéz vénát szúrni egy ilyen kicsi babának… Ez a látvány nem az anyáknak való, jobb, ha nem látom… „Jobb? Kinek jobb?” Kiabáltam. „Nem én vagyok itt a fontos, hanem Vendel. Neki hogy lehet jobb, ha nincs mellette az anyja?„ Kiabálva sírtam. Közben bementem Vendel szobájába, a kezembe adták, „Puszilgassa gyorsan össze ezt a kis drágát” - mondták. Leültem, az ölemben Vendellel, a hisztérikus sírást nem bírtam abbahagyni, a nővérek simogattak és nyugtattak, de olyan görcsösen sírtam, hogy már én magam is azt hittem, hogy innen egyenesen visznek a pszichiátriára. Vendelt magamhoz öleltem, puszilgattam, ő is sírt és hüppögött. A fejében valóban ott volt a frissen beszúrt branül. Nagyon-nagyon-nagyon sajnáltam, hogy egyedül kellett lennie. Csak azt éreztem, hogy nem normális dolog, hogy egy csöpp baba az anyja nélkül kell legyen.

Nem bírtam megnyugodni, teljes testemben remegtem, a fejemben lüktetett a vér, a testemet rázta a hangos zokogás. Kimentem az osztályról, fogtam a telefonomat, felhívtam Petit, de annyira sírtam, hogy alig értette, hogy mit mondok. Azonnal bejött a kórházba (a munkahelyét otthagyva), és órákig zokogtam a mellkasán. Azt éreztem, hogy az idegeim – pillanatok kérdése és – azonnal felmondják a szolgálatot, összeesek, meghalok, nem bírom tovább.

A lejtőn lefelé

Vendel légzése javult, ugyanakkor kiderült az is, hogy a CPAP nagyon csúnyán kisebesítette az orrát, a teljes orrnyálkahártyáját, ami nagyon-nagyon fájt neki, csúnyán váladékozott, és így még jobban utálta az immár vékony csövet, mert egyszerűen fájt neki, ahogy a gyulladt, sebes és vérző nyálkahártyájába fel volt dugva. Ezért még jobban küzdött ellene, és a garatoxigén vékonyka csövét könnyedén ki is tudta húzni az orrából, akkor azonban kíméletlenül visszatuszkolták neki, komoly fájdalmat okozva, és ilyenkor szívettépően sírt…… és sírt az anyai szív, és sírt az ember belül, hogy mindezt egy védtelen gyermeknek át kell élnie. Utáltam látni, ahogy hárompercenként kikapja magának a csövet, ahogy AZONNAL csökken a szaturációja, elszürkül, majd riasztani kezd a gép, mert cső nélkül nem kap elég oxigént, ahogy jönnek a nővérek és visszatuszkolják neki, ahogy visít és ordít. És a sírás olyan sírás, amiről érzi az ember, hogy az éles fájdalom okozza, hogy tényleg fáj neki, nagyon fáj neki, hiszen tiszta dagadt, sebes és gyulladt az orra, véresen váladékozik, és oda újra bedugják azt a műanyag valamit, ami újra és újra felsérti ennek a védtelen kis léleknek az amúgy is fájó nyálkahártyáját. Többtucatszor végignéztem mindezt, majd azt is, ahogy lassan abbamarad a gép riasztása, emelkedik a szaturáció, Vendel újra rendesen kap levegőt…. Amíg újra ki nem tépi magából, és kezdődik minden elölről. Borzasztó látvány volt. Úgy éreztem, egy percig sem bírom tovább, minden egyes látogatási idő azzal telt, hogy vagy 25-ször végignéztem ezt a borzalmat, a kínzások kínzását, a gyerek vergődését, és szomorúan láttam, hogy gyakorlatilag fél percet sem bír a cső nélkül. Mikor lesz ennek vége? Egy pillanatig se tartson már!!! Darabokra hulló szívvel gondoltam bele, hogy nem csak azokban a félórákban szenved ennyit a babám, amikor itt vagyok és látom, hanem egész álló nap. És a nővér is megmondta, hogy azért nem szereti a csövet, mert „NAGYON-NAGYON fáj az orra”.

Ekkor már gyakorlatilag bármikor kivehettem Őt az inkubátorból, így míg ott voltam vele, az ölemben próbáltam nyugtatni. És állandóan beszéltem hozzá. Egyre csak ismételgettem neki, hogy nem ez a világ, amit most tapasztal, és ez csak egy nagyon rövid átmeneti rossz, amit ki kell bírnunk. A világ gyönyörű és színes, és ez után én soha, de soha az életben nem fogom engedni, hogy bántsák. Annyira sajnáltam Őt! Amióta csak kivették a biztonságot adó pocakból, azóta csak bántják, és ő csak sír, mert fáj neki, és azt gondolja, hogy ez az élet. Mert neki most csak ez az élet. Meséltem neki a családunkról, a kutyáinkról, a kertünkről, a házunkról, a világ színeiről és illatairól, arról, hogy majd játszani fogunk, és énekeltem, nagyon sokat énekeltem. És közben, amikor kitépte a csövét, megtanultam én visszadugni neki….

A fizikai és lelki erőmmel teljesen elkészültem. Már senkinek nem vettem fel a telefont, már senki sms-ére nem válaszoltam, csak sírtam. Állandóan sírtam. Vagy sírnom kellett. De sírás közben is szorongatta a torkomat a sírás. Egyetlen helyzetben voltam valamivel nyugodtabb, egyetlen szituáció volt, amikor nem a könnyeimet nyeldestem: amikor Vendelt a kezemben tarthattam. Olyankor csak beszéltem-beszéltem, meséltem, énekeltem. Ezekre a fél órákra összerakott az anyai ösztön, de ezen kívül elmondhatatlanul zaklatott voltam. Peti látogatásai már csak abból álltak, hogy a nyakába/mellére borultam és sírtam, sírtam végig, amíg ott volt. Nagyon-nagyon sajnáltam Vendelt. Peti sosem sírt, de mindig könnyes volt a szeme. Haza akarok menni a családomhoz – sírtam. Azt akarom, hogy együtt legyen a család - zokogtam. Nem akarom, hogy Vendelt tovább bántsák. Az én gyerekem, az én babám, haza akarom vinni magammal, én akarom gondozni, védelmezni.

Sokszor gondoltam arra, hogy kimegyek a kórházból, felülök egy vonatra, és elmegyek… bárhova, csak el innen, messzire….

Az aktuális szobatársaimmal felváltva vigasztaltuk egymást. Hol ők borultak ki jobban, hol én. De a PIC-re egyébként is a sok kisírt szem, az aggódó szülői arcok és a nyomasztó bizonytalanság volt jellemző.

A legrosszabb az egészben a „meddig” bizonytalansága volt. Nem tudtam, meddig kell még Vendelnek szenvednie…. Napok? Hetek? Netalán hónapban is mérhető? Sajnos senki sem tudta megmondani.

Az én igazi mélyrepülésem pedig még ez után jött.